Minden ami élet

Poppy's

A halál fia

2017. április 21. - _Poppy_

Nem tudom, hogy Ti hogy vagytok az olvasással, nekem viszont ez az egyik kedvenc időtöltésem. S eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ha egyszer valaki az én tollamból is olvasna... és hát most itt van a munkám gyümölcse... a story még nem teljes mivel nem tudom, hogy érdemese befejezni. Ez úton kérlek Benneteket, hogy miután elolvastátok (ha elolvassátok) segítsetek eldönteni, hogy érdemes-e folytatni.

Előre is köszönöm! :)

                                                                             Prológus

        Haldoklom. Az Ő karjaiban. Nincs más csak a sötétség és a fagyos hő körülöttem. A csillagok halványan derengnek az égbolton, a jó öreg hold mellett.
Soha sem hittem volna,hogy ezt fogom tenni. Soha sem hittem volna,hogy a makulátlan fehér havat a testemből áramló,egyre lüktető vérem fogja vörösre festeni. Mindig is egyszerű halált képzeltem el magamnak. Betegség nélkül. Csak az idős kor. A vég elgyengülés. A magány. Nem hittem a szerelemben. Nem, amióta anya elvált aputól (aki rá egy hónappal meghalt),majd a mostohaapámtól ( ő túlélte),teljesen biztos voltam,hogy nem létezik. Vagy ha létezik is rövid időn belül vége. Mert jön az új,az ismeretlen, a jobb. És most mégis itt fekszem az Ő karjában. Aki bebizonyította,hogy tévedek. Mikor megismertem olyan volt mint a többi fiú. Csökönyös,unalmas és irtózatosan beképzelt. De amikor egyre közelebb kerültem hozzá,szép lassan beleestem,mint amikor a fák nyárról az őszre készülnek. Egy részemnek igaza volt azzal kapcsolatban,hogy a szerelem maga a halál,persze mostanáig nem szó szerint értettem.
         Nem is képzelhettem volna el szebb helyett a halálhoz,a szoba négy falán kívül persze.
Egy fenyőerdő,szikrázó hő,a csillagok és a hold fénye,(már csak a Mikulás hiányzik a nyolc rénszarvassal. De sajna nem ért rá ma este.)mesébe illene. Csak az a sok holttest ne lenne ott. Csúnyán belerondít a képbe. A sok vér,a levágott fejek és karok. Az egyik mókus pár perce lépett meg egy kisujjal. És persze ott volt Ő. A sötét miatt nem láthattam az arcát,de tudom könnyek gördülnek le rajta. Egyre csak szorított magához. Tudom egy gondolat cikázik a fejébe: „Miattam. Nekem kellene haldokolnom.” De nem az ő hibája,hogy itt fekszem. Az igaz,hogy vagy ő,vagy én halok meg.
Én döntöttem kettőnk helyett.